Amikor a diákokon csattan az ostor: tényleg olyan szörnyű a magyar oktatás?

Milyen változásokon ment keresztül a magyar oktatási rendszer? ­Tényleg romlott a diákok teljesítménye az elmúlt évtizedben? Milyen szerepet töltenek be a gazdaságban az iskolák, mit mér a sokat emlegetett PISA teszt és miért központosítanak a politikusok? A Közért első eseményén az oktatás került a középpontba; Kézdi Gábor (Közép-Európai Egyetem, MTA) Horn Dániel (ELTE, MTA) és Váradi Balázs (ELTE, Budapest Intézet) vendégeskedett nálunk.

Az oktatás fontosságát senki sem kérdőjelezheti meg, amennyiben azonban a legjobb megvalósítás a kérdés, az egyetértés már nem ennyire erős. Az elmúlt évtizedben emiatt reform reformot követett, csak éppen egyetlen intézkedésnek sem hagytak elég időt, hogy bármilyen hatást is el tudjon érni vagy a hatásokat lehetetlen volt elkülöníteni a rengeteg toldozgatás miatt. A mostani átalakítások és centralizáció jelei egyelőre a káoszban és a forráshiányban mutatkoznak csak meg, ­ hamarosan azonban a diákokon csattanhat az ostor.

Megindultunk a lejtőn?

A szakma megítélése az elmúlt években hozott átalakításokról korántsem kedvező, sokan hangoztatják: Magyarország megindult a lejtőn. Ennek alátámasztására általában a legutóbbi PISA tesztek lelombozó eredményeit szokták felhozni, ám Horn Dániel kiemelte: nem feltétlenül akkora a romlás, mint ahogy azt sokan állítják, egy-egy elhibázott oktatáspolitikai döntés ugyanis sokkal később üt csak vissza. Az Országos Kompetenciamérés eredményei például nem mutattak változást a diákok tudását illetően az elmúlt években, holott ugyanazok az emberek készítik el, mint a PISA kutatásait. Az a konklúzió azonban megkérdőjelezhetetlenül adta magát, hogy a fiatalok teljesítménye biztosan nem javult az elmúlt évtizedben.

Fotó: Szántó Gerzson

Váradi Balázs ehhez kapcsolódóan megjegyezte: “nagyon leegyszerűsített séma alapján gondolkozunk, ha csak a jó-rossz dimenziókban határozzuk meg a meghozott intézkedéseket”. Emellett persze akadnak olyan területek, ahol meglehetősen erős a konszenzus egy-egy intézkedés elhibázottságát illetően. Ilyen például a tankönyvpiac központosítása, ahol az addigi széles kínálatot és palettát felváltotta egyetlen központilag meghatározott tankönyvcsomag, amelyet addig ráadásul ki sem próbáltak a tanárok. Fontos megkérdezni, mi az a pont, ahol be tudunk és be is érdemes avatkozni?

A rengeteg átalakítás közepette gyakran a kormány pont ott nem nyúl bele a rendszerbe, ahol valóban nagy szükség lenne rá, és hagyja, hogy a káros folyamatok a megszokott mederben folyjanak tovább.

A magyar oktatási rendszer egyik legnagyobb hiányossága azonban a felkészületlensége a 21. század új strukturális változásaira, például a nem nyolc órás munkaidőre, a nem egy életen át tartó munkahelyre, vagy a szakmabeli mobilitásra, emelte ki Kézdi Gábor. Egy olyan világban, ahol egyre inkább felértékelődik, sőt, elengedhetetlenné válik a nyelvtudás, a magyarok a sereghajtók Európában a beszélt idegen nyelvek számában.

Mi a következő lépés?

Abban a kérdésben, hogy mire költenék az előadók a hipotetikusan rájuk szakadó 100 milliárd forintot, az előadók főként a tanárokat emelték ki. Jelenti ez, egyrészt a tanárképzést, másrészt az oktatók fizetésének növelését. Horn hangsúlyozta, hogy a szakirodalom alapján a tanárok minőségének az egyik legnagyobb a hatása a diákok tesztpontszámára ­- azokra a tesztpontszámokra, amik nem mellesleg pontosabban magyarázzák a diákok későbbi egyéni kereseteit és fizikai jóllétét, mint az iskolában eltöltött évek száma. Az tehát biztos, hogy nagy szükség lenne empatikus, fejlődni képes és rátermett tanárjelöltekre, akiket az egyetemek megfelelően szelektálnak.

Fotó: Szántó Gerzson

A rendszer egyik legnagyobb hiányosságaként Kézdi a komprehenzivitást jelölte meg, azaz mindenkinek ugyanazt a jó minőséget kellene tudnia kivenni a rendszerből. Erre tökéletes példa az USA esete: sokunkban él sztereotípia az amerikai fiatalok képzettségét illetően, de valójában sokkal kisebb az ottani tanulók közt a szakadék. Az amerikai iskolák ugyanis közel ugyanazt az oktatási szintet nyújtják minden diáknak, nem lenne fair tehát csak a magyar gimnáziumokkal összevetni őket. Nézzük egyben a magyar gimnáziumokban, szakiskolákban és szakközepekben tanulók átlagképességeit, és ezt vessük össze az amerikai társaikkal! A hazai rendszerben hatalmas a rés a gimnáziumok és a szegényebb térségek szakiskolái között.

Akkor tehát mi a követendő példa, már ha létezik ilyen? Nekünk is a skandináv gyakorlat orientált és készségfejlesztő oktatási mintát kellene követnünk? A finn példa kapcsán Váradi rögtön leszögezte:

“Alapvetően elhibázott keret, ha azt gondoljuk, csak besétálunk a boltba, és leemeljük a polcról azt a társadalmi rendszert, ami nekünk tetszik.”

Egy társadalmi rendszer megváltoztatásához rengeteg idő kell, valószínűleg többet tanulhatunk a hozzánk közelebb álló lengyelek példájából, mint a finnektől. Horn a lengyelek kapcsán hozzáteszi, hogy az ottani reform jól működött; az átállás a 8+4 éves rendszerről a 6+3+3 évesre egy évvel kitolta a diákok képességek szerinti szelekcióját. Általánosságban nem állapított meg oksági kapcsolatot, de bemutatta:

Nincs olyan ország, ahol korán szelektálnák képességeik szerint a diákokat és ne lenne jelentős egyenlőtlenség a tanulók teljesítménye között.

A mostani magyar 9 éves általános iskola ötlete tehát a lengyelhez nagyon hasonló, ám kérdéses, hogy kitennénk-e még egy ilyen megterhelő intézkedésnek a rendszert. Talán az lenne a legjobb, ha egy ideig békén hagynák az oktatást és nem lennének újabb nagy átalakítások – állítja Horn.

Fotó: Szántó Gerzson

A skandináv példa azért is működik remekül, mert mindenkinek érdekében áll a rendszer megfelelő működése. Hazánkban a különböző alternatív iskolák (mint amilyen az AKG) lényegében politikai szelepekként funkcionálnak – állítja Váradi.

Amíg a politikai döntéshozó gyereke nincs benn a rendszerben, nincs is érdeke megváltoztatni azt.

Ez igaz a más erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportokra is. A felső-középosztály gyerekeit például felszívják a magyarországi elitgimnáziumok, így ők gyakran érdektelenek a problémákkal szemben vagy észre sem veszik őket. A különböző jól szervezett érdekcsoportok pedig sokkal sikeresebben tudják a nekik megfelelő mederbe terelni az intézkedéseket, mint az olyan nagy és szervezetlen csoportok, mint például a szülők.

Az oktatás az egyik legfontosabb állami feladat, hiszen az egyéni keresetekre gyakorolt pozitív hatása mellett a képzettebb nemzetek nemzeti jövedelme is magasabb. Az iskolázottság mennyisége azonban önmagában nem elegendő, annak megfelelő minőségűnek is kell lennie. A döntéshozás különösen nehéz egy olyan ügyben, ahol a hatások sokszor csak évekkel vagy évtizedekkel később érvényesülnek, de a felelős intézkedések meghozása nem várathat magára örökké. Láthatjuk, van mire költeni és van is miért: több oktatás, magasabb egyéni és nemzeti jövedelem, kisebb szelekció és szegregáltság.

Hozzászólás

Az email címeket diszkréten kezeljük.


*