Nemhiába nyert Macron!

Május 7-én a gyakran centrista jelzővel illetett Emmanuel Macron nyerte a francia elnökválasztást a szélsőjobboldali Marine Le Pen ellenében. Tekintve Macron eddigi karrierjét és életkorát először meglepőnek tűnhet, hogy egy 39 éves egykori befektetési bankár hogyan lehet a világ egyik legjelentősebb gazdaságának elnöke. Mindezt úgy érte el, hogy habár volt már gazdasági miniszter, most indult először politikai választásokon. Mi áll a sikere mögött? Varázslat? Sárm? 

A politikusainkkal kapcsolatban azt várjuk általában, hogy a lehető legjobban képviseljék az érdekeinket. A politikai gazdaságtan egyik alapvetése azonban hamar romba dönti ezt az elképzelésünket azzal, hogy bennük is önérdekkövető szereplőket lát. Így például olyat, aki csak a(z újbóli) megválasztását kívánja biztosítani. Mindez pedig kihat arra is, hogy egy-egy párt mit képvisel vagy milyen szakpolitikai javaslatokkal él. Feltételezhetjük tehát, hogy a politikus nem szakpolitikai elképzeléseinek megvalósítása érdekében dönt egy adott irány mellett; sokkal inkább a választások megnyerésének céljából. (Downs, 1957) Akkor mit csinálhat egy győzelemre törekvő jelölt?

Győzelem: egyszerűbb, mint gondolnánk

A győzelemhez kell alapvetően két dolog: jól felmérni a társadalom igényeit, valamint alaposan elemezni a versenytársakat és ennek megfelelően felvenni egy pozíciót. Persze még sok minden más is szükséges, de ha ez a kettő nincs meg, akkor a többi már valószínűleg úgy sem számít. Mivel alapvetően határozza meg még a mai politikai értékválasztást a jobb és a baloldal felosztás, így e tengely mentén tudunk talán a legjobban gondolkodni. Habár egyre több jel mutatkozik arra vonatkozóan, hogy ezt a dimenziót felváltja más: például a globalista-antiglobalista összevetés vagy az EU vs. anti-EU szembenállás. Ha megmaradunk a jobb- és baloldali felosztásnál, akkor az elmélet szerint szinte bárkit el tudunk helyezni egy ilyen skálán annak megfelelően, hogy hova húz jobban a szíve. Emellett pedig most zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy valaki a kommunisták után a szélsőjobboldaliakat kedveli a legjobban. Utóbbi ugyan egyszerűsítés, de akár reálisnak is tűnhet. Ha tovább megyünk a társadalmi szintre, ahol mindenki eldöntötte, hogy mennyire kedveli az egyik vagy a másik oldal értékeit, akkor gyakorlatilag valami olyasmit kapunk, mint az alábbi ábrákon. Az elsőn az látszik, hogy a legtöbb ember valahol középen helyezkedik el ezen a skálán, tehát kerüli a szélsőségeket, míg a másik esetben a szélsőségeket inkább kedvelő népről van szó.

Természetesnek tűnik, hogy senki sem tudja 100%-os biztonsággal leképezni egy társadalom értékválasztásának ilyen jellegű eloszlását, habár ez a big data elemzések korában egyre kevésbé nyilvánvaló. Azonban valamennyire meg lehet becsülni, hogy az egyes irányvonalakat milyen arányban kedvelik az emberek. Ha pedig ez megvan, akkor már csak a többi versenytárs pozícióját kell felmérni. Ez azért fontos, mert a legtöbb esetben a választók

nem tudnak a tökéletes jelöltre szavazni, azaz arra, aki hűen reprezentálja az ő jobb- vagy baloldaliságuk mértékét, mert az egyszerűen nem létezik.

A választók így jobb híján elmozdulnak valamilyen irányba az ideális ponttól. Az a kérdés, hogy merre. Erre az a legegyszerűbb válasz, hogy az irány alapvetően mindegy, csak minél közelebb legyen ahhoz, amit tökéletesnek tartanánk. Itt kerülnek képbe tehát a versenytársak felvett pozíciói.

Macron, az új fiú előnye

Macront gyakorlatilag tekinthetjük úgy, mint akinek nem volt még beágyazott pozíciója a választások előtt. A többi jelölt viszont korlátozottan mozoghatott a politikai palettán, hiszen hitelét veszti az, aki hirtelen baloldaliból jobboldali lesz vagy fordítva vagy csak simán viszonylag távolabb kerül az eredeti felvett helyzetétől. Ez Macron számára hatalmas mozgásteret és előnyt jelentett, amikor színre lépett. Macron a bal és jobboldali megosztottságon túllépő politikával a két oldal közé helyezte el magát. Az alábbi ábrán vázoltuk hozzávetőlegesen, hogy ki mennyire tartozik az egyik vagy a másik oldalhoz az első körben legtöbb szavazatot kapottak közül. Emellett szerepelnek az eredmények is, valamint egy ábrázolás arra vonatkozóan, hogy miképpen alakulhatott a szavazók nagyjából 90 százalékának eloszlása.

Macron pedig a megfelelő pozíciójára alapozva már az első fordulóban is sikert ért el, amit tegnap koronázott meg. Franciaországban az elnöki választások izgalmát ugyanis az adja, hogy két körben dől el az eredmény. Az elsőben még többen, míg a másodikban már csak a két legtöbb szavazatot begyűjtő jelölt van versenyben, ami különböző stratégiai megmozdulásokra ad lehetőséget. Marine Le Pen is valószínűleg így akart egy kicsit eltolódni a szélsőjobbtól, mikor lemondott pártelnöki tisztségéről.

Miután a két jelöltön kívül mindenki kiesett, Macron érezhetően jobban lefedte a bal- és jobboldali dimenziót.

Aki tőle baloldalra volt, mind rá szavazhatott, míg a tőle jobbra lévők közül egészen addig tudta begyűjteni az elmélet alapján a szavazatokat, amíg el nem ért a közte és Le Pen között húzódó távolság feléhez. Onnan ugyanis már mindenki Le Penre voksolhatott.

Gyors kalkuláció után az jön ki, hogy Macronnak azonos részvétel mellett a szavazatok több, mint
60%-át kellett megkapnia, míg Le Pennek több, mint a 30%-ot. Ez a jóslata az elméletnek ugyan bejött, de ne feledjük: nem állnak rendelkezésre adatok arra vonatkozóan, hogy ki hova szavazott. Azokból lehetne következtetni arra, hogy milyen a társadalom politikai értékválasztása, s egyáltalán jogosan beszélünk-e bal- és jobboldali megosztottságról. 

 

Források:

Downs, A. (1957). An economic theory of democracy. New York: HarperCollins.
Mueller, D. C. (2002). Public choice III. Cambridge: Cambridge University Press.
Borítókép: The Atlantic

1 Közzétett hozzászólás

  1. “Így például olyat, aki csak a(z újbóli) megválasztását kívánja biztosítani.”
    Mondjuk ahhoz az is elvezet, ha korrektül munkálkodik az ország érdekében…

Hozzászólás

Az email címeket diszkréten kezeljük.


*